OTELLO - TÓTFALUSI ISTVÁN

OTELLO

Mese - Tótfalusi István

Verdi (lásd az Aida c. opera jegyzetét) utolsó, öregkori alkotói korszakát (az
Aida után) tizenhét évi hallgatás elızte meg. Munkakedvét az a remekbe szabott
szövegkönyv pezsdítette fel újra, melyet a kiváló fiatal költő és zeneszerzı,
Arrigo Boito készített, eredetileg a maga számára, de azután az idős mesternek
ajánlotta fel. Az Otellóban Verdi feladta a hagyományos „zárt számok formáló
elvét”, a dallam a szöveget, a drámai igazságot szolgálja, és a korábbinál
jelentősebb szerepet játszik a zenekar. – Shakespeare halhatatlan tragédiája egy
16. századi olasz novellán alapult; a tragédia első felvonását, mely Desdemona és
Otello házasságáról szól, Boito a tömörség kedvéért elhagyta, az opera a híres és
hatásos Vihar-jelenettel kezdődik, melyben a ciprusi nép a hazatérő hajóhadat

várja.

A háborúskodás szüntelenül dúlt vízen és szárazon. A velencei
hadakat különféle nációkból toborzott zsoldosok alkották, a jó katonának nem nézték a
származását. Ha tehetségét, rátermettségét bizonyította – márpedig a háborús időkben erre
mindig adódik alkalom –, gyorsan emelkedhetett a rangok lépcsőjén.
Így történt, hogy egy vitéz szaracén katona, Otello, olyan kiválóan hadakozott, olyan
felbecsülhetetlen szolgálatokat tett a köztársaságnak, hogy a tábornoki rangig emelkedett, sőt a Nagytanács még a többi tábornoknál is jobban bízott benne, és a legválságosabb helyzetben az ő kardjához és eszéhez folyamodott.

Otello nemcsak a rangot, hírnevet és megbecsülést vívta ki élete derekára, hanem egy szép és
nemes lelkő hölgy szerelmét is.

Érdeklődve hallgatta, valahányszor Otello viszontagságos, hányatott életéről és harcairól beszélt. Szánalom támadt szívében, és könnyeket ejtett szavai hallatára, majd a szánalom szerelemmé vált. Ez a gazdag, előkelő lány megszerette Otellót, mert nem sötét bőrét, gyapjas és már őszülő haját nézte, hanem lelke nemességét és fennkölt, bátor szívét.
A mór észrevette a meleg érdeklődést Desdemona szemében és szavaiban, és ő is megszerette
a lányt hatalmas szerelemmel. De mert katona létére úgy érezte, nem ért a széptevés
kifinomult mővészetéhez, közvetítőt keresett, aki tolmácsolná a lánynak az ő érzéseit és
hajlandóságát tudakolná. Egy fiatal, firenzei születéső nemesembert, Cassiót szemelte ki erre,
aki stratéga volt, a hadászat elméletének tudósa. A mór vezér igen kedvelte őt, hadnaggyá
nevezte ki, és gyakran hallgatta meg tanácsait.
Cassio ügyesen járt el tisztében, és hírül hozta, hogy Desdemona legfőbb vágya életét
Otellóéhoz kötni.
Vészes hírek érkeztek a török hajóhad felvonulásáról, mely Velence legféltettebb kincsét, Ciprus szigetét fenyegette.
Otello a késői órán megjelent a tanácsnál, és katonához ill főegyelemmel fogadta a hírt, hogy
házassága első napján elszólítja a kötelesség. A dózse őt jelölte ki Ciprus teljhatalmú
kormányzójává és a velencei hajóhad parancsnokává, hogy elhárítsa a török veszélyt.
A mórnak még hajnal előtt útra kellett kelnie. Megbeszélte Cassióval és zászlósával, Jagóval,
hogy feleségét egy másik hajóval egyenest Ciprusra kísérik, és ott várják be őt. Emília, Jago
felesége is velük tartott mint Desdemona komornája.
Jago készséget és mély hódolatot mutatott ura iránt, mint mindig, gonosz lelke mélyén
azonban régóta sötét győlöletet táplált iránta. Azt remélte ugyanis, hogy szolgálataiért a mór
őt teszi majd meg hadnagyának, de Otello a nála fiatalabb Cassiót helyezte elébe, azt a
tintakukacot, aki még puskaport se szagolt”. A ravasz cselszövőt a bosszúvágy hevítette, és
csak az alkalmat leste, hogy elégtételt vegyen a vezéren sérelméért. Ennek első eszközéül
Roderigót szemelte ki. Ez a léha és ostobácska velencei ficsúr halálosan szerelmes volt
Desdemonába, és hogy közelében maradhasson, csatlakozott a Ciprusba tartó kíséretéhez.
Jago alaposan megkopasztotta őt azzal az ígérettel, hogy megszerzi számára Desdemonát.
– Bízzál, komám – duruzsolta a fülébe az úton –, a mór valamivel megbabonázta őt, de
hamarosan felébred a bódulatból, elundorodik attól a fekete szörnyetegtől, és akkor neked áll
a világ!
Arra is volt gondja, hogy Roderigót féltékennyé tegye Cassióra; ezt könnyen tehette, hisz a
hadnagy mint Otello szerelmi közvetítője meghitt, de persze ártatlan viszonyban állt
Desdemonával, szellemes társalgó és csiszolt modorú nemes ifjú lévén gyakran szórakoztatta
őt, és ezt az ifjú asszony is szívesen fogadta.
Ciprusban napokon át aggodalmasan várták a hajóhad érkezését. Valóságos ítéletidő tombolt,
nem ok nélkül tartottak a legrosszabbtól. Egy este a kikötőőrség a villámok fényénél közeledő
hajókat pillantott meg a zajgó tengeren. A sziget lakói és a Velencéből érkezettek mind a
partra győltek. Idegtépő órákat éltek át; még azt sem tudták, övéik térnek-e haza, vagy netán
az ellenség közeledik a széltől korbácsolt hullámokon.
Aztán megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellekből: felismerték a vitorlákon az oroszlános
címert; a parancsnoki hajó jelző lövéseket adott le. De még korai volt az öröm. A rettenetesen
háborgó hullámok azzal fenyegettek, hogy a gályákat a sziklás parthoz sodorják. Imák,
sikolyok, ijedt és reménykedő kiáltások szálltak az ég felé.
Végül a hajóknak sikerült sértetlenül betérniök a védett öbölbe, és már csendes vízen
megközelíteni a kikötőt. Otello elsők között lépett a partra, és üdvözölte az ujjongó népet:
– Nagy örömet hirdetek: az orkán a tenger mélyére temette az egész muzulmán hajóhadat. Az
ég kezünkbe adta a győzelmet! Üljön hát örömünnepet a sziget ma éjjel!
A vezér elsőnek feleségéhez lépett és boldogan ölelte karjaiba.
– Tomboljon a vész, ellenség bősz dühe törjön, ha a harc csitultán ily égi csók fogad! –
suttogta elragadtatva. – Jöjj, édesem, annyi viszontagság után végre szerelmünknek
örvendhetünk!
Mielőtt hitvesével az első boldog éjszakára elvonult, Cassiót bízta meg, hogy ügyeljen a
sziget rendjére és ellenőrizze az őrséget.
– Most rajtunk a sor – intett Jago Roderigónak –, ha sikerül leitatnunk ezt a felfuvalkodott
hadnagyot, akkor befellegzett neki a mórnál!
Az egyik kocsma előtt Jago el is kapta Cassio karját, és kérlelte, igyon velük a vezér
egészségére. A hadnagy tiltakozott:
– Nem tehetem, épp ma éjjel. Máris szédül a fejem, pedig csak egy pinttel ittam az imént.
Hiába, nem bírom az italt.
De Jago egyre kitartóbban unszolta; hogy kedvre derítse, harsány bordalt is énekelt neki.
Körötte mindenki ivott, hát Cassio is felhajtott egy pohárral, majd egy másodikkal, rá a
harmadikkal is. Mikor Montano, a sziget volt kormányzója érte jött, hogy sürgesse az őrségre,
tántorgó léptekkel indult el. Jago intésére Roderigo elébe került, és részegségéért kinevette.
Cassio dühbe jött és kardot rántott. Montano csitítani próbálta, de a hadnagy már nem volt ép
eszénél, és most felettesének rontott neki. Jago elégedetten figyelte párviadalukat, és odasúgta
Roderigónak:
– Most rohanj, kiáltozz, hogy tőz van, lázadás, veresd félre a harangot, kelts olyan riadalmat,
amilyet csak tudsz!
A lárma, kiabálás, zőrzavar pillanatok alatt hatalmassá dagadt, a vezért is felriasztotta hitvese
oldalától. Haragtól szikrázó szemmel rohant elő, és hatalmas hangon kiáltott:
– Megállj, le a kardot! Hát kontyos muzulmánok vagytok ti, hogy velencei vért ontotok? Mi
történt itt? Ki a bőnös?
Cassio kábultan dadogott, Montano súlyos sebből vérzett; Jago bizonykodott, hogy ő sem érti
a dolgot, és színlelt jóakarattal még mentegette is Cassiót.
– Elég! – kiáltott Otello. – A te szíved jó, de Cassio bőnére nincs mentség! Mától nem
hadnagyom többé!
Másnap Jago így szólt a búskomor, kétségbeesett Cassióhoz:
– Ne búsulj, vitézem, hirtelen volt a mór haragja, de ha rám hallgatsz, hamar visszanyerheted
jóindulatát. Tudod, hogy ő most boldog ifjú házas, és szép felesége kedvéért megtenne
bármit. Mint jó barátod tanácsolom, járulj Desdemona elé, és kérd meg, hogy szóljon
érdekedben a férjénél. Nézd, amott sétál a kertben, az a legjobb alkalom! Menj!
„Menj – nézett a hadnagy után elégedett, sátáni vigyorral. – Menj, nyomorult, bosszúm
hitvány eszköze vagy csak! Általad keltek gyanút a mór szívében, felébresztem benne a
féltékenység zöldszemő szörnyetegét, hogy szőröstől-bőröstől felfalja őt. Tönkrezúzom
roppant boldogságát, mennyéből a sárba rántom! Felségesebb bosszú ez, mint ha a vérét
ontanám! Most segíts, Sátán, én rettentő istenem, bosszúm tanúja! Hozd elém Otellót!”
Szörnyő imája meghallgatásra talált, a mór közelgett, és jól láthatta még a feleségétől búcsúzó
Cassiót.
– Furcsa, furcsa… – ingatta fejét Jago, mintha nem vette volna észre vezérét.
– Mit beszélsz? – kérdezte Otello.
– Ó, semmi, csak eszembe jutott valami… – színlelte Jago a meglepettet. – De nem akarnám
nyugalmadat háborgatni vele…
– Mondd, mire gondolsz, Jago?
– Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor még jegyben jártatok, ismerte Desdemonát Cassio?
– Ismerte, én küldtem hozzá, mint szerelmi hírvivőmet.
– Akkor már értem…
– Ez megint micsoda? – szólt türelmetlenül Otello. – Te valamit rejtegetsz előlem! Akármily
rémség, mondd el egyenes szóval!
– Nem, isten ments, uram, hogy oktalanul gyanút keltsek benned – tiltakozott színleg Jago. –
Tudod, mily komor, epés és gyanakvó természet vagyok, talán amit láttam, csupa ártatlan
semmiség…
– Láttál? Ne feszíts kínpadra már! Mit tudsz, nyomorult?
– Jaj, vezérem, ne engedd, hogy a féltékenység tanyát verjen a szívedben! Amíg nincs
bizonyság, ne gyanakodj, de légy résen. Figyeld Desdemonát, szavaiból megláthatod,
ártatlan-e. Figyeld, kiről fog beszélni. Itt jő éppen.
Desdemona egyenest azzal lépett ura elé, hogy a kedvéért bocsásson meg Cassiónak. Otello
erről egyelőre hallani sem akart, de felesége újra és annál makacsabbul kérte. ő ingerülten
felelt, és kínzó fejfájásra panaszkodott, hogy rosszkedvét magyarázza.
– Ezzel a selyemkendővel bekötöm homlokod, s elmúlik fájdalmad – ajánlkozott gyengéden
asszonya, de Otello a kendőt a földre dobta. Emília, aki úrnőjét kísérte, felemelte, tőle pedig
férje, Jago ragadta el egy óvatlan pillanatban, és zubbonyába győrte.
Desdemonát meghökkentette férje ingerültsége, de azzal magyarázta, hogy biztosan
államügyek keserítik, s jobbnak látta egyedül hagyni őt.
„Hőtlen! Megcsal! – tépelődött keserően Otello. – Soha nem is szeretett! Szörnyőség,
iszonyat!”
– Ne is gondolj rá többet, uram! – hallotta Jago sima szavait.
– Te itt vagy, szörnyeteg? – riadt fel keserő gondolataiból. – A poklok mélyére taszítottál,
mikor azt hittem, a mennyben élek. Hogy öleltem, mint egy szentet, és nem sejtettem, hogy a
legförtelmesebb bőnt ölelem a testén! De nem, nincs tisztaság a földön, az égi angyalok is
becstelenek, ha Desdemona hőtlen! Te gyalázatos, te nyomorult, ízzé-porrá zúzlak, csontod
összetöröm, ha üres szavakkal ámítasz! Isten irgalmazzon neked!
Haragjában a földre sújtotta Jagót; az sértődötten ugrott fel:
– Én elmegyek, bocsáss el, uram. Elmondom mindenütt, hogy jár az, aki szereti Otellót és
vigyáz a becsületére! Nem érdemes jónak lenni ezen a földön…
– Maradj! – parancsolta Otello. – Talán mégis hő vagy hozzám. De értsd meg, bizonyság kell
nekem, mielőtt széttépem és a szélbe szórom őrült szerelmemet!
– Mit tekintenél csalhatatlan bizonyságnak? – kérdezte Jago. – Nehéz ügy, hisz az ilyesmi épp
olyankor történik, ha te nem vagy ott. De azért mondhatok valamit. A hajón egy kajütben
aludtam Cassióval. Egy éjszaka az aljas álmában átkarolt engem, és lihegve suttogta: „Édes
Desdemonám, jaj, titkold szerelmünket! Te angyal, gyönyörőségem! Jaj átkos végzet, mely a
mórhoz köt téged!” Így ömlengett álmában, és engem gondolt kedvesének.
– Gyalázat! Förtelem! – hörögte a mór.
– De hiszen csak álom, semmi más – csitította álnokul a zászlós, de rögtön hozzátette: –
persze, ha úgy vesszük, látszólag jelentéktelen dolgokat is más fényben láttat…
– Miről beszélsz?
– Desdemona jegykendőjét, tudod, azt a könnyő, leheletfinom fátyolkendőt… lehet, hogy
tévedek… mintha Cassiónál láttam volna.
– Ha ezer élete volna, a két kezemmel tépném ki belőle! – süvöltött Otello, és térdre vetette
magát, kezét esküre emelte: – A menny márványboltjára esküszöm, hogy kegyetlen bosszút
állok! Vér, vér, vér! csak az moshatja le gyalázatomat!
Jago melléje térdelt és ő is esküre nyújtotta ujját:
– Az ég márvány boltjára esküszöm, hagy bosszúd bennem ölt testet, a szívem és a kardom a
tiéd!
A kikötői őrség másnap velencei gálya érkezését jelentette. Otello palotája fogadótermében
várakozott. A belépő Desdemona láttán nyugalmat erőltetett magára, és hódolattal kezet
csókolt neki.
– Édes uram, azért jöttem, hogy most már komolyan vedd végre kérésemet Cassio érdekében.
– Jaj, a fejfájás újra elővett! – kiáltott Otello. – Add a kendőd. Ne ezt, hanem amit tőlem
kaptál esküvődön! Nincs meg?! Jaj, ha elvesztetted. Egy bőbájos cigányasszony szőtte, és én
anyámtól kaptam, másnak adni halálos bőn! Hozd azonnal!
– Nem szép tőled, én jó uram, hogy ezzel a kendő-üggyel ravaszul kitérsz kérésem elől –
felelte Desdemona szemrehányón.
– A kendőt!
– Pedig igaz híved volt, légy hát jó Cassióhoz…
– Megtébolyodom! A kendőt! – tajtékzott Otello. – Te gyalázatos asszony!
– Mivel érdemeltem meg szörnyő dühödet, én uram? – sírta a holtra rémült Desdemona. –
Szemed vérben forog! Én nem adtam okot rá, Isten látja lelkemet!
– A sátán látja lelkedet! Ott ég a gyalázat bélyege homlokodon! El innen, szörnyeteg, el
innen! Jaj, én nyomorultja a teremtésnek!
Jago mindezt elégedetten figyelte az ajtóból, majd mikor a kétségbeesett Desdemona távozott,
Otellóhoz lépett.
– Uram, ide hívtam Cassiót. Te rejtőzz el a függöny mögött, hallgatózz és lopva less ki, míg
beszélek vele. Húzass az első bitóra, ha nem kapsz a napnál fényesebb bizonyítékot.
Az egyenes lelkő mór néhány napja méltatlankodva utasította volna el egy ilyen alantas
cselfogás gondolatát is, de a méreg már oly mélyre rágta magát szívében, hogy most tétován
engedelmeskedett démoni társának.
Jago halkan kedvese felől kérdezte Cassiót, egy Bianca nevő könnyő kis nőről; Otello csak
azt látta, hogy Cassio fölényesen legyint, léhán kacag, és ilyesmiket mond: „ó, törődöm is én
vele”, meg: „ostoba némber, fut utánam, de én ráuntam már”. Aztán Cassio elővette
Desdemona kendőjét, mondva, hogy szobájában találta (ahová, persze, Jago csempészte be),
és nem tudja, kié. De a rejtőzködő Otello ezt nem hallotta, csak a kendőt nézte, agyát
elborította a vér, és a haragtól részegen támolygott elő rejtekéből, amint Cassio távozott:
– Mondd, Jago, hogyan öljem meg?
– Láttad, hogy nevetett az aljas? Láttad a kendőt?
– Jaj, mindent láttam! Jago, szerezz nekem ma éjjelre mérget!
– Ne méreggel – felelte Jago. – Fojtsd meg az ágyban, ahol vétkezett. Cassiót meg bízd rám.
– Igen, hő Jagóm, Cassiót rád bízom, s mától te vagy a hadnagyom.
Ekkor fanfárok harsantak, és bevonult a velencei küldöttség a fogadóterembe, a sziget
előkelőitől és Desdemonától kísérve. Lodovico, a szenátus küldötte üdvözölte a kormányzót,
és átnyújtotta neki a dózse levelét. Otello megcsókolta a pecsétet, feltörte és a levél
olvasásába mélyedt. Közben Lodovico halkan üdvözölte Desdemonát, akit jól ismert
szülővárosából, majd tudakolta, miért nincs jelen Cassio.
– Magára vonta uram haragját – felelte Desdemona –, de remélem, ő megbocsát neki, mert én
kitartón kérlelem.
– Nem hallgatsz, te szégyentelen! – üvöltött rá Otello, meghallva szavait.
A jelenlevők elszörnyedtek erre a durva kifakadásra. Loovico sem titkolta megdöbbenését:
– Ha ezt jelenteném Velencében, s meg is esküdnék rá, akkor se hinnék el. Mi van vele?
Talán az írás izgatta fel? Mert úgy tudom, a dózse hazarendeli, és Cassiót nevezi ki helyébe.
– Cassiót? – szólt Desdemona. – Mégis csak jóra fordul szegény fiú sorsa. Ennek szívemből
örülök.
– Örülsz, gyalázatos? – üvöltött fel Otello. Földhöz csapta a levelet, és öklével asszonya
arcába sújtott. Desdemona a földre rogyott. – Kifelé mindenki! Kínpadra húzatom, aki nem
megy tüstént! Kifelé!
Tébolyult ordítását hallva és vérben forgó szemeit, eltorzult arcát látva sietve és döbbenten
távozott mindenki, csak Jago maradt mellette.
– Vér kell! Jaj, fekete téboly! Egy ágyban látni őket… – hörögte a mór. – A kendő! Hol a
kendő?
Eszméletlenül terült el a padlón.
– Itt fekszik Velence oroszlánja, és Jago a győztes! – kiáltott a zászlós, és lábát a mór mellére
tette.
Desdemona baljós érzések között készült lefeküdni.
– Aludni küldött a férjem. Szörnyő volt ma! – panaszolta Emíliának. – Félek tőle. Kérlek, a
menyegzői hálóköntösömet készítsd ki mára.
Míg komornája lebontotta haját, a boldogtalan asszony egy szomorú dalt dúdolt, amit hajdan
egy kis cselédlányuktól hallott. „Főzfa, főzfa”, ez a sor tért vissza egyre a bánatos énekben.
– Oly forró a szemem, sírni fogok az éjjel. Jó éjt, Emília.
Szelíden elmondta esti imáját, lefeküdt, és kisvártatva elaludt. Így talált rá Otello. Csókkal
ébresztette fel.
– Te vagy, uram? – riadt fel az asszony, és ijedten fürkészte férje komor arcát.
– Én vagyok. Imádkoztál már, Desdemona? Megbántad bőneidet? Nem akarom veled együtt a
lelkedet is megölni.
– Meg akarsz ölni? – sikoltott Desdemona. – Isten irgalmazzon nekem.
– Ámen! Mondtam, gondolj bőneidre!
– Bőnöm csak az, hogy szeretlek.
– Cassiót szeretted!
– Nem, jaj, nem, az élő Istenre esküszöm!
– Még halálos ágyadon is hamisan esküszöl?
– Hívd Cassiót, ő elmond mindent, hogy belásd…
– Már semmit se mond el. Meghalt.
– Meghalt Cassio? Akkor végem!
– őt mered siratni? Halj meg! – sziszegte a mór újra feltámadt győlölettel, és ujjai a hófehér
nyakra fonódtak.
Jago a leszámolásra készült, de hogy magáról még a gyanút is elterelje, Roderigót biztatta fel,
hogy a sötét éji utcán ledöfje Cassiót. De Cassio páncélingén a tőr kicsorbult; a lesben álló
Jago orvul megsebezte, majd félve, hogy az ugyancsak megsebzett Roderigo rávall, leszúrta
őt is, és az őrségért rohant. A merénylet hírével Emília zörgetett be Otellóhoz. Meglátva
úrnője élettelen arcát, felsikoltott, és fellármázta a palotát:
– Jaj! Jaj! Otello megölte Desdemonát!
Az újabb szörnyő hírre a hálószobába tódult Lodovico, Jago és hordszéken a
megnyomorodott Cassio. Otello komoran nézett szembe velük; összefont karral állt a hitvesi
ágynál.
– Igen, megöltem, mert hőtlen volt. Tanúm rá Jago! A keszkenőt, mit esküvőnkön néki adtam,
ma Cassiónál láttam.
– Te ennek a szörnyetegnek hittél, uram? – sikoltott Emília. – A kendő nálam volt…
– Elhallgass, asszony! – üvöltött rá Jago.
– …ő, Jago vette el tőlem, erőszakkal – kiáltotta Emília.
– Én pedig a szobámban találtam meg – vallotta Cassio.
Ekkor belépett Montano, és elmondta, hogy a haldokló Roderigo még bevallott mindent,
felfedte Jago aljas cselszövését. De ezt a bőnös már nem hallgatta végig, a pillanatra
őrizetlenül maradt ajtón kimenekült.
– Riadó az őrségnek! – kiáltott Lodovico. – Nem hagyhatja el a palotát! Iszonyú kínhalállal
bőnhődjék. Te pedig, Otello, add kardodat: fogolyként jössz velünk Velencébe.
– A kardomat? Megállj! – kiáltott Otello. – Kérlek, Lodovico, ha ezt a rémséget Velencének
megírod, olyannak fess le, amilyen voltam: szertelenül szerettem; gyanúm nem könnyen
támadt, de aztán vakon és őrjöngve dúlt. Vad indus voltam, aki eldobja a gyöngyöt, mely
egész országánál többet ér. Otello – volt!
Kardját önnön szívébe döfte, és haldokolva Desdemona ágyára borult.
– Ó, mily sápadt vagy, mily néma, mily gyönyörő… Szerelmem, mielőtt megöltelek,
megcsókoltalak… most a sírba is csókkal kísérlek…
És a mór kilehelte lelkét.