HA MAJD A NYARUNKNAK VÉGE...

HA MAJD A NYARUNKNAK VÉGE...

Ha majd a nyarunknak vége,
Csendesen szitál a hó,
Lennék még tenéked édes,
Lennék még tenéked jó.

Csendes kis legénylakásban,
Az óra búcsúra int,
Kívülről hangos az utca,
Hangos az éljenszó kint.

Csókolj meg még egyszer édes,
Estére én már megyek,
Estére indul az ezred,
Ki tudja, már hol leszek.

Este a tábori tűznél,
Az ezred pihenni tér,
Alszik mind, ébren a hadnagy,
Papírt és ceruzát kér.

Úgy érzi valaki, várja,
Úgy érzi valaki sír,
Fejét a kezébe hajtja,
És aztán csendesen ír.

Másnap a tábori ágyon,
Fekszik egy sápadt legény,
Golyó ment a tüdejébe,
Életre nincs már remény.

Ifjú leány ül az ágyon,
Karján a vöröskereszt,
Nézi a lázmérő számát,
Negyven és még egy tized.

Doktor úr szeretnék sírni,
Magam se tudom miért,
Szeretnék egy kislányt látni,
Aki tán nem is enyém.

Doktor úr az égre kérem,
Adja ki tiszti ruhám,
Kimegyek a csatatérre,
S megvédem drága hazám.

Nem lehet, felel a doktor,
Beteg már a hadnagy úr,
De a hadnagy még az éjjel,
Kiszökött az ablakon.

Felvette tiszti ruháját,
Kiment a csatatérre,
Hogy megvédje a hazáját,
S ha kell meg is hal érte.

Vége a nagy ütközetnek,
Vörösen száll le a nap,
A hadnagy kis ágya mellett,
Imádkozik már a pap.

Biztatja csendesen halkan,
A hadnagy nem hallja már,
Tüdeje egy golyót kapott,
A lelke a mennyekbe jár.

Levelet hozott a posta,
Ami a hadnagynak szól,
A kapitány elolvassa,
És aztán csendesen szól:

Írjátok meg a leánynak,
Ne várja a hadnagyát,
Golyó ment a tüdejébe,
Itt ássák meg a sírját.

Csendes kis leánylakásban,
Meghalt egy gyönyörű lány,
Éles kést szúrt a szívébe,
S elment a hadnagy után.